Dackorszak újratöltve

Ezt az írást részben azoknak címezném, akik olvasták tavaly augusztusi írásomat, és esetleg elbizonytalanodtak, hogy náluk miért nem ilyen fényes a helyzet. Mamik, jó hírem van, nem a ti készüléketekben van a hiba! 🙂

Mert hogy nálunk sem fenékig tejföl az élet, sőt! Megismertem milyen az, mikor egy 3 éves haladó szinten űzi a hisztit. Talán már nem vágja hanyatt magát a bevásárlóközpont kellős közepén, viszont olyan fizikai és hangerővel tud ellenkezni egy esti pizsamafelvételnél, ami nemcsak megizzaszt, de én magam is új hangszíneimet ismerhetem meg. Vagyis üvöltök, mint a fába szorult féreg, ahogy anno gyerekkoromban megismertem ezt a kifejezést. Aztán persze 10 perc közelharc, gyors megnyugvás, és “alig” 1 óra altatás után meg esz a penész, hogy megint türelmetlen voltam, megint lehetett volna másképp, megint tökéletlen anya voltam. Majd holnap. Holnap másképp lesz, én nyugodtabb leszek, korábban futunk neki az esti szeánsznak, hogy legyen idő még meztelen elszaladgálni, mindenki megkapja, amit szeretne, és nem lesz feszkó. Aztán persze papírforma szerint minden ugyanígy zajlik másnap is. És azután, és ki tudja meddig tart még.

De az is izgalmas volt a minap, amikor délután az óvodába való megérkezésem és az objektum elhagyása között 40, azaz negyven perc telt el. Nem, nem volt szülői értekezlet, csupán az öltöztetésbe megint beletört a bicskám. Aztán amikor már közel voltam hozzá, hogy eltörik a mécses és én is visítva toporzékoló hisztimanóvá változom, akkor az óvónő megszánt, leültette a gyereket, ráadta a teljes téli menetfelszerelést, és kívül tett bennünket az ajtón. Onnantól már én is ura voltam a helyzetnek. Azt hiszem. Leszámítva azt a megaláztatást, amit az érzés okozott, hogy 32 éves létemre leiskolázott egy 3 éves, miközben egy majdnem idegen (másik csoport óvónője volt) fél kézzel elbánt vele. Miközben néztem, hogy a lányom kezesbárányként öltözik a kezei között, első gyerekes anyukák kíváncsiságával töltve, de azért kicsit félve megkérdeztem: meddig tart vajon ez a korszak? Mire azt a kicsit sem megnyugtató választ kaptam: van, akinél csak 4-5 évesen kezdődik.

Hát így. Nem tudok konklúziót mondani, vagy nagy megkönnyebbülést hozó megoldási stratégiát felvázolni. Csak le szerettem volna írni, mert ez az én terápiám, tudjátok. Köszönöm, hogy meghallgattatok.

Add A Comment