Az alvás paradoxon

Megszületik és az energiád nagy részét arra fordítod, hogy megnyugtasd, elaltasd, majd megtanítsd egyedül is aludni. Aztán megnő és minden percét visszasírod az altatós óráknak, éjszakáknak.

Itt ez a kis mazsola és az elmúlt hetekben, hónapokban nem tudom magamban elfojtani az érzést, hogy menthetetlenül cseperedik. Pedig olyan friss még az élmény, a sok küzdelem, hogy megfejtsem, miért sír, mitől nyugtalan, miért nem tud álomba szenderülni, mi ébreszti fel éjszaka újra és újra. Látom magam, ahogy karikás szemekkel, üveges tekintettel tolom a babakocsit órákon át, ahogy az éjszaka közepén ülök a hintaszékben, a karom már zsibbad a 8 kilós csomagtól és századjára is dúdolni kezdem a tentebabát. Látom magam, ahogy bizonytalanul az órára nézek éjjel 2-kor, vajon újra éhes? Vagy fáj valamije? Vagy elrontottam az egészet és képtelen lesz valaha is egyedül aludni?

Aztán a következő pillanatban nézem ezt a gyönyörű nagylányt, ahogy ebéd után, tele pocakkal, a délelőtti élményekről csicseregve lassan elcsendesedik és elpilled. Nézem a meseszép vonásait és azon tűnődöm, hogy vajon mikor lett belőle kész kis hölgy? Hogy hány ilyen romantikus, összebújós elalvás jut még nekünk? Hogy szeptembertől tényleg az óvónéni kiváltsága lesz, hogy a fagyis takaróval betakargassa ebéd után? Hogy nekem már csak a hétvége jut, hogy az ablakon beszűrődő napfényben az ellágyult vonásaiban gyönyörködjek ennek az alvó tündérnek? És talán csak egy újabb szempillantás, amikor a délutáni alvásnak végleg búcsút intünk?

Mikor történt mindez?

Add A Comment